Ez egy rendhagyó bejegyzés lesz. Semmi köze nem lesz a közlekedéshez. Legalábbis nem a megszokott formában. Az ember a legönteltebb lény a földön. Dicsőíti önmagát, Istennek hiszi magát, és elhiszi, hogy halhatatlan. Az egoista, öntelt viselkedés okoz sok esetben halálos balesetet, mert egyes emberek képtelenek megtalálni a végső határt. Tény, hogy a határok feszegetése nélkül az emberiség nem fejlődött volna arra a szintre, ahol most tart.

Egyébként sok ember gondoskodik róla, hogy a létező legostobább módon vonja ki magát az élők sorából, és ezért ki is osztják az arra érdemeseknek a Darwin díjat. Posztumusz. Időnként szeretek Darwin díjas történeteket olvasni, mert nagyon tanulságosak, és bizonyítja, hogy az emberi hülyeség határtalan.

De ami most következik, annak csütörtök este voltam fültanúja többekkel együtt, és elgondolkodtam, ilyen esetben mit tehet az ember. A közösségi utazásnak (busz, vonat, metró, stb.) megvan az a hátránya, hogy az ember nem tud igazán egyedül lenni, és sok esetben önkéntelenül is hallja mások beszélgetéseit. Ezek az esetek döntő többségében olyan dolgok, amik nem érdeklik, és nem érintik az embert. Sok esetben egyesek olyan hangosan beszélgetnek, hogy az ember minden részletet megtud, még ha nem is kíváncsi, és nem hallgatózik. Nem mindenki utazik úgy, hogy bedugja a fülét, és a telefonját bámulja bambán.

Elmesélem, mi történt csütörtök este:
Már fent ültem a vonaton, és szokásomhoz híven felkészültem egy kis szundikálásra. Nem tudom, rajtam kívül hányan ültek még a vasúti kocsi érintett fülkéjében. Felszállt egy srác, aki odaült a barátjához, és beszélgetni kezdtek. Ez mindennapos dolog, nem is tulajdonítanék neki nagyobb jelentőséget. Igen, sokszor zavar, ha mások számomra túl irritálóan viselkednek, vagy túl hangosan beszélnek, de toleráns vagyok, mivel az esetek többségében nagyon zajosak a kocsik menet közben.

De kanyarodjunk vissza a két sráchoz a kitérő után. Beszélgetni kezdtek, és a srác, aki utoljára felszállt, folyton önelégülten vihogott, valamint dicsekedett a haverjának, és egy lányról is többször említést tett. A beszédstílusa alapján huszonévesnek tippelem. Sajnos nem láttam, így nem tudom pontosan megítélni, csak találgatok. Amit megtudtam akaratomon kívül:

A Kőszegtől Szombathelyig közlekedő vonattal érkezett, és Sárvárig utazott. Hogy leszállt-e a vonatról, azt nem tudom. Úriember módjára ecsetelt különböző szexuális dolgokat a lánnyal kapcsolatban. Több megjegyzés miatt kicsit jobban figyeltem, miről van szó, abban bízva, újabb információkhoz jutok. A vihogó, dicsekvő srác elmesélte a haverjának, van egy Fanni nevű lány, akit elvitt valahová. A beszélgetésből sem a lány teljes neve, sem a kora, sem a tartózkodási helye nem derült ki. A lányt keresik a szülei, és próbálják elérni telefonon, ám ő folyton kinyomja a telefont. A srác önelégült hangsúlyozással mondta a haverjának, hogy a szülők országos körözést adattak ki a lány ellen. Abban bíztam, több információt is elárul, és akkor eleget téve a bejelentési kötelezettségemnek, hívhatom a 112-t, elmondva a szükséges információkat.

És itt jön képbe az egoizmus, valamint az önelégültség. Eldicsekedett a tettével. Elég hangosan, ráadásul mögöttem ült. A haverja még büszke is volt rá ahelyett, hogy jobb belátásra bírta volna. Mivel nem tudom, mennyi idős a lány, lehet, önként tartott a sráccal, és a saját döntése, hogy nem keresi, valamint nem fogadja a szülei hívását. Pedig ezzel egy kis megnyugvást tudna hozni a számukra, ha pár mondatot beszélne velük.

Vajon hány embernek jutott eszébe rajtam kívül, hogy több információ birtokában hívja a megfelelő szervet, és tudassa, hol tartózkodik a keresett személy? Nem tudom. Sok ember ilyenkor lerázza a felelősséget, mondván, nem az ő dolga. Pedig lehet, hogy egy ember élete múlik, befut-e a szükséges információ a megfelelő helyre. Hazafelé azon gondolkodtam, mennyire kevés információ jutott a birtokomban, így segíteni sem tudok.

A rendőrségen dolgozó ismerősömnek is elmeséltem az esetet, jelen helyzetben ez volt a legtöbb, amit tenni tudtam. Ha ezzel a kevéssel is hozzájárulok, hogy egy eltűnt személy előkerüljön, már megérte. Olykor a véletlen adja a kezünkbe az ütőkártyát.

A túlzott magabiztosság, és a legyőzhetetlenségükbe vetett hitük sok ember vesztét okozták már ilyen, vagy olyan formában. Zárásként még annyit: Ha bárki tud valamit eltűnt személyekről, azt ossza meg az illetékesekkel. Sosem lehet tudni, mi vezet végül nyomra. A bizonytalanságnál jobb a bizonyosság.