Kulturált közúti magatartás. Hát, ez bizony hagy némi kívánni valót maga után a XXI. századi Magyarországon. Tény, hogy az ember nem mindig áll a helyzet magaslatán, feszültebb a szokásosnál, és az úton, közlekedés közben próbálja meg levezetni a feszültséget, ami akár otthon, akár a munkahelyén éri, és felhalmozódott benne. Rossz ötlet. Ez sokszor sarkalhatja az embert helytelen döntések meghozatalára. Miért is fogalmazódott meg bennem ez a gondolat? Kifejtem:

Szerda éjjel szépen, kényelmesen tekertem hazafelé. Ahogy szoktam, láthatóvá tettem magam. (Mellény, lámpák, stb.) Az idő tiszta volt, a körülményekhez képest nagyon jól lehetett látni mindent. Elértem a sárvári Tesco körforgalmához. Észleltem, hogy egy autó jön a szembe sávban reflektorral. Eddig semmi gond, elő szokott fordulni. Amikor ráfordultam a Sárvár-Hegyközség felé vezető egyetlen útra, az autó reflektora bántóan világított a szemebe. Az autósok többsége – ha nem is azonnal –, le szokta kapcsolni a reflektort, amint észrevesz.

Semmi gond, lehet, később fogja lekapcsolni a reflektort, hogy ne vakítson el. Ezt a KRESZ is előírja, hogy a szembe jövőt nem szabad elvakítani. Az első lámpámat igyekszem úgy irányítani, hogy lehetőség szerint senkit ne vakítson el. Ettől függetlenül volt már, hogy az út túlsó szélén bóklászó gyalogosoknak nem tetszett a fényáradat, pedig nem a szemükbe világított a lámpa, hanem a hátuk mögül… Mindegy. Vissza eme kis történethez.

Az autóvezető nem foglalkozott azzal, hogy elvakít, számára ez elfogadható dolog volt. Morogtam is miatta, és kicsúszott a számon hangosan egy „Anyád!”, mikor az autóval egy vonalba értünk. Igen, olykor én is követek el ilyesféle otrombaságokat. Nincs mit szépíteni. A lényeges dolog ez után történt.

Haladtam tovább a saját tempómban az út szélén, már nem is érdekelt tovább az eset, amikor arra eszméltem, hogy mögöttem jön valaki reflektorral. Ez is elő szokott fordulni, általában rövid idő alatt elkerülnek ilyenkor az autósok. Ám ez esetben nem így történt. Az autós szépen lassan mellém ért, és többen rám üvöltöttek az autó lehúzott ablakából:
– A tiedet, te pusztulat geci!
És az autó szép lassú tempóban elhajtott. Elnyelte az éjszaka. Itt a történet vége.

Tény, és való, hogy az anyázással én sem éppen a magasan kulturált viselkedést testesítettem meg, de az, hogy az autós utánam jött, és rám üvöltött a társaival, kimerítették a veszélyeztetés fogalmát. Elránthattam volna a kormányt valamelyik irányba, és máris kész a baleset. Ebben az esetben kit terhel a felelősség?

Egyébként többször fordult már elő velem, hogy békésen, senkit nem zavarva kerekeztem hazafelé a fent említett szakaszon, és egyes autósok úgy gondolták, jó móka, ha ráüvöltenek az emberre, majd kiröhögik, amikor ijedtében majdnem leborul a bicikliről. És mindezt csak azért, mert ott vannak az autóban a haverok, és demonstrálni kellett, milyen menők. Csak az ilyen esetekből nagyon könnyen lehetnek balesetek. Például ha az ember berántja az autó elé a kormányt.

Az üdvözlésképpen megnyomott duda az ember mögött sem éppen pozitív élmény. A duda és a csengő azért van, hogy jelezzünk a másiknak veszélyes szituációban, nem pedig azért, hogy pusztán mókából ráijesszünk valakire. Passzióból nem csöngetek senkire. Próbálok biztonságosan és körültekintően, a többi közlekedőre figyelve részt venni a forgalomban, elkerülve a veszélyes szituációkat. Például nem hajtok ki az éppen érkező busz, kamion, személygépkocsi elé.

Bár nem akartam ilyen bő lére ereszteni, mégis sikerült. Próbáljunk meg kulturáltan viselkedni. Nem csak otthon, vagy a munkahelyen, hanem az utakon is. Köszönöm!