A tavalyi év folyamán már írtam egy bejegyzést a vasúttal kapcsolatban. Nem fukarkodva a bírálatokkal és a kritikákkal. Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy mindig csak a rosszat látom meg a vasutat érintő dolgokkal kapcsolatban, leszögezném (Ahogy tettem ezt korábban is), ez egyáltalán nincs így. Amikor minden zökkenőmentes, nem morgolódom. Van, aki kevesebb miatt is felhúzza magát. Pedig nem csak emberi hanyagságról van szó, hanem ugyanúgy, mint más területek esetében, itt is jelentős munkaerő hiányzik. Egyébként vicces, hogy a MÁV már a vasútjegyen is reklámozza karrierportálját. Amikor kollégáimnak mutattam, jót röhögtek rajta.

Kicsit eltérek az eddigi témáimtól, és a közúti közlekedéstől. Most a vonatozás kerül terítékre. Akik olvasták korábbi posztjaimat, tudhatják: Vonattal is közlekedem. Ezt csak mellékesen említettem meg. Eddig. Igaz, csak rövid távon, Szombathely-Sárvár viszonylatban. Néha hosszabban. Ha utazok valamerre. Mondjuk a Balatonhoz. A vonat valamivel régebben jelen van a közlekedési palettán, mint az automobil. (Nem, nem lesz történelemóra, megkímélem önöket ettől)

Most - legalábbis részben -, idegen tollakkal fogok ékeskedni. Ez nem lesz nagy mutatvány, csak a közlekedés kapcsán jutott eszembe egy apróság. (Vagy nem is annyira apró?… Majd eldöntik)

Pár hónapja végeztem ki kedvenc angol íróm, Douglas Noel Adams utolsó könyvét, mely "A Kétség Lazaca" címet viseli. Akit érdekel egy abszurd humorú, de intelligens angol író, olvassa el a könyveit. Nagyon szórakoztatóak, és elgondolkodtatóak. (Már megint eltértem a tárgytól, nem is kicsit. Bocsi. Rossz szokásom. Már biztos észrevették)