Ezt a túrát több, mint egy éve, 2019. szeptemberében teljesítettem, csak időhiány miatt nem volt időm publikálni az akkori tapasztalataimat, most ezt pótolom.

Egy újabb 100 km-es (Inkább azt meghaladó) túra, megint csakúgy, a magam örömére. Váltó nélkül. Egy ilyen túra nem kímél se embert, se gépet. Mivel a Somlóig tartó túrából sokat tanultam, ezért másfajta mentalitással, másfajta megközelítéssel állok hozzá ehhez a túrához. Első körben gondoskodok megfelelő energia- és folyadékpótlásról. A Somlót célzó túra alkalmával kiderült, hogy ilyen terhelés mellett édes kevés az egy liternyi sportfolyadék. Még gondosnak ítélt beosztás mellett is. Mire hazaértem, gyakorlatilag teljesen kiszáradtam, hiába ittam meg a Hegykapu vendéglőben egy liternyi ásványvizet, az sem javított sokat a helyzeten, de lehet, nem hagytam magamnak elég időt arra, hogy a szervezetem megfelelően hidratálódjon. Nem tudom. De ez már lényegtelen is ebből a szempontból. A lényeg az előttem álló kihívás.

Ismét ismeretlen terep, ami komoly figyelmet igényel, pláne, hogy ezen a túrán is csak magamra leszek utalva. Senki nem fog biztatni, bátorítani, magamnak kell ezt megtennem.

Tervbe vettem, hogy a túra előtt a környéken teljesítek egy kb. 67 km-es túrát érintve a környező kisebb, nagyobb falvakat, ám végül elvetettem, mindössze egyetlen okból: A 86-os főút miatt. Ott elég nagy a forgalom, akárcsak a 84-es főúton, és nincs mellette biztonságos kerékpárút. A túra által érintett települések az alábbiak lettek volna: Ostffyasszonyfa, Csönge, Kenyeri, Rábakecöl, Vásárosfalu, Beled, Répcelak, Nick, Uraiújfalu, Jákfa, Rábapaty, Rábasömjén, Sárvár, és végül úgy haza. A tervezett útvonal szerint érintettem volna a Vadkertkörúton haladó kerékpárutat is, így egy szép kört tettem volna. A teljes táv kb. 67-68 km-t tett volna ki, és megközelítőleg 4 óra 30 perc és 4 óra 40 perc közötti időintervallumot jelentett volna. Bár lehet, valamikor később nekivágok, és azon a kb. 10 km-es szakaszon, amíg a 86-os főúton tekerek, nagyon fogok figyelni. (Az M86-osra mégsem mehetek fel… Az gyorsforgalmi út, ott nincs keresnivalója egy őrült bringásnak…)

Azt találtam ki, hogy itthonról indulva végigjárom a „Kastélytól kastélyig” elnevezésű „túraútvonalat”, pusztán a kíváncsiság kedvéért. Igaz, ez nem a teljes távot jelenti. Ostffyasszonyfánál térnék rá a kitáblázott útra, és onnantól mennék végig Fertődig, majd vissza. Ez az Útvonalterv kalkulációja szerint kb. 114 km-t jelent, és 7-8 óra tekerést összesen. Az Útvonalterv egyébként más útvonal lehetőségeket is felkínált, amikor csak a kiinduló állomást és a végcélt adtam meg. Vázolt egy szép nagy kerülővel járó útvonalat is.

Az alábbi településeket érinti a túra (Aki végigjárta már, annak nem újdonság):
Sárvár, Ostffyasszonyfa, Uraiújfalu, Nick, Répcelak, Dénesfa, Cirák, Csapod, Fertőszentmiklós, és végül Fertőd. Ott egy kiadós pihenő, és végül frissebben, kipihentebben térnék haza. De ez még a jövő zenéje, nem tudom, mikor vágok neki.

Hőségben nem szeretek hosszú útra indulni, nagyon megviseli a szervezetemet a nagy meleg. Sokkal jobban érzem magam hűvös időben, 10-20 Celsius fok közötti tartományban. És igen, ezúttal is a biztonság a legfontosabb szempont, így nem maradhat el a láthatósági mellény és a sisak, és most már az első prizma is felkerült a bringára, így minden követelménynek megfelel, ami a biztonságos tekeréshez kell. A többi a mentális és a fizikális képességeken múlik. Mivel ez a túra hosszabb, mint a Somlóig vezető, ezért biztos, hogy jobban el fogok fáradni, azt nem tudom, hogyan, és mikor jelentkeznek a holtpontok, amiket túl kell élni.

A Fertődig tartó túra időpontja: 2019. szeptember 11. Hát nem furcsa? Pont a születésnapom vágtam neki ennek a kihívásnak. Kellemes, napsütéses őszi időben. Valamivel ¼ 9 után indultam el, 1,4 liter sportitallal és négy pogácsával a táskámban. Ekkor még kellemesen hűvös volt a levegő, és menet közben vettem észre, hogy a sisak otthon maradt. Na, mindegy, vissza már nem fordulok érte… - mondtam magamnak. És az is biztos, hogy többé az életben nem fogom ezt a túrát újra megcsinálni. Az oka prózai: Rohadt unalmas és kietlen tájak mellett vitt az utam, nem volt se referenciapont, se pihenőhely a települések között. A nagy távolságok miatt viszont egy-egy terület kiválóan alkalmas éjszakai csillagfotózásra, mivel közel s távol nincsenek zavaró fények.

A tekerés monotonitását semmi nem törte meg. Egyetlen dologra figyelmeztettem magam még a túra legelején: Nem szabad kiesnem a ritmusból, és a lendületből. Folyamatosan mennem kell, ha minél előbb el akarom érni a célomat. Mindössze annyi időre álltam meg egy-egy helyen, amíg a településtáblákat és a megyehatárt jelző táblát lefotóztam. Jár a plusz pont a Nicket Répcelakkal összekötő bringaút kialakításáért, a kis alagút szakasz kifejezetten tetszett és jól sikerült. Élmény volt átgurulni rajta. Az első hosszabb pihenőt Répcelak határában iktattam be, akkor már éreztem, hogy muszáj innom. Ekkor már magam mögött hagytam Ostffyasszonyfát, a Ragyogó hidat, Uraiújfalut és Nicket. Itt volt az első kisebb eltévedésem, így újra kellett terveznem az útvonalat, és vissza kellett mennem a megfelelő pontra, hogy betájoljam magam. Miután ez megtörtént, rövid időn belül elértem a megyehatárt, és máris Győr–Moson–Sporon megye területén haladtam észak- észak-nyugati irányba az úttól függően. Dénesfa, majd Cirák következett. Mindkét falut hamar elhagytam, és rendületlenül haladtam kitűzött célom, Fertőd felé. Ciráktól Csapodig, Csapodtól Fertőszentmiklósig két hosszabb, számomra unalmas útszakasz következett, és itt kezdtem érezni, hogy mentálisan is fáradok, nem csak fizikailag. Néhány héttel korábban biztosan nem tudtam volna végigcsinálni ezt a megterhelő túrát, viszont most fizikailag és mentálisan is olyan állapotban voltam, hogy tudtam, nem lesz probléma. Fertőszentmiklós közelében belefutottam egy gyorsforgalmi út, vagy tán autópálya építésébe. Nem tudom, nem kérdeztem meg a munkásoktól, mit építenek, csak a földmunkák és a gépek láttán egyértelmű volt, valami nagy beruházásról van szó.

A tudat, hogy elértem Fertőszentmiklósig, feldobott, és tudtam, innen már nem kell olyan sokat hajtanom a pedált Fertődig. Mivel bamba turista üzemmódban voltam, folyamatosan figyelnem kellett, mikor merre megyek, hogy végül átérjek Fertődre. Ami meglepett, és nagyon tetszett, hogy mind Fertőszentmiklóson, mind Fertődön alakítottak ki kerékpársávokat és utakat olyan módon, hogy lehetőség szerint se a gyalogosokat ne zavarják a bringával közlekedők, viszont az úton se kolbászoljanak összevissza. A kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt címszóval lehetne ezt jellemezni, és ha mindenki odafigyel, senki nem kerül veszélybe.

Még az sem volt zavaró, hogy hol az egyik, hol a másik oldalon kellett haladnom, az egész nem igényelt többet, mint egy kis odafigyelést. Ekkor már érezhetően túl voltam a teljesítőképességem határain, viszont a koncentrációs képességem még egész jó állapotban volt, viszont már voltak tapasztalható kilengések a fáradtság miatt. Fertőszentmiklósról szépen átkerekeztem Fertődre, követve a táblák jelzéseit. Mikor elértem Fertőd központjába, ott majdnem rossz irányba kanyarodtam, de hamar eszméltem, és korrigáltam a hibát, így szépen a megfelelő kerékpárutat követve eljutottam a fertődi Esterházy kastélyhoz.

Megjegyzés magamak: Cél elérve! Ideje vagyon a pihenőnek. Átballagtam a kastélyhoz, letámasztottam a bringát (A kastély előtti tárolót később vettem csak észre…), leültem az egyik padra, és lihegtem. Nem tudom, mennyi ideig üldögéltem a padon, csak azt, jól esett kinyújtóztatni a lábaimat, és inni egy jó adag sportitalt, valamint elrágcsáltam két pogácsát. A pihenő után felálltam, és körbesétáltam a kastélyt, és lőttem róla pár képet. Mivel ebédidő volt, körülnéztem, hol tudnék megebédelni. Nem kellett sokat keresgélnem, a kastéllyal szemben megláttam a Gránátos éttermet. Mivel nem terveztem meg előre, hol fogok enni, így erre esett a választásom. Nem is keresgéltem a környéken éttermet a neten böngészve, úgy voltam vele, ott állok meg ebédelni, ami éppen útba esik és megtetszik. Adjunk teret a spontaneitásnak!

Ebéd után még lőttem néhány képet a kastélyról, majd hazafelé vettem az irányt. A telefonomra pillantva megállapítottam, hogy körülbelül másfél-két órát szántam pihenésre, és ¾ 2 körül indultam vissza Sárvárra. Fertődön volt a második eltévedésem, szépen mentem tovább egyenesen a kijelölt bringasávon, ahelyett hogy a megfelelő helyen leszálltam volna a bringáról, és átbattyogtam volna a zebrán. Az tűnt fel, hogy a táblák szerint Fertőszéplak irányába tartottam, nem pedig vissza Fertőszentmiklós felé. És az út is totál idegen volt számomra, így a vasúti átjárónál megfordultam, megkeresni a megfelelő referenciapontot. Amikor sikerült betájolnom magam, akkor már nem volt más dolgom, mint visszamenni az úton.

A túra felén már túl voltam, így hazafelé már több rövidebb pihenő és fotózgatás következett. Magam mögött hagytam Fertődöt, majd Fertőszentmiklóst, és ismét egy hosszú tekerés várt rám a kietlen útszakaszon. Gyorsan igyekeztem elérni Csapodig. Innentől kezdődött az igazán komoly fizikai és a mentális erőpróba. Elhatároztam, hogy Répcelakig nem állok meg sehol, viszont a folyadékveszteséget muszáj volt pótolnom, így ez felülírta az eredeti elképzeléseimet. Nem lehet folyamatosan, megállás nélkül tekerni, az ember szervezete nem bírja, és nem szabad megkockáztatni a kiszáradást sem. Ha csak néhány percre is, de szinte mindenhol megálltam kinyújtóztatni magamat, és inni. Az elhatározásomhoz viszont tartottam magam, Répcelakon iktattam be egy hosszú pihenőt. Másként nem tudtam volna hazáig tekerni. Ekkor már csak három település volt hátra: Nick, Uraiújfalu és Ostffyasszonyfa. Leültem az egyik buszmegállónál található padra, lepakoltam magam mellé, a bringát letámasztottam, és pihegtem. Nem tudom, mennyi ideig üldögéltem a padon, mire ismét elég erőt éreztem magamban a folytatáshoz. Ültem a padon kinyújtóztatott lábakkal, és ittam az italomat. Répcelakon megint sikerült eltévednem elég rendesen, mert feltévedtem a 86-os főútra, pedig odafelé egyáltalán nem mentem fel rá.

Jó pár száz métert, esetleg két-három kilométert is elvesztegethettem így a kóválygással. Hamar feltűnt, hogy nem jó az irány, így visszabattyogtam Répcelakra, hogy megkeressem a Répcelakot Nickkel összekötő kerékpárutat, ami kialakítása miatt az egyik legjobb pontja volt a túrának. Ám ekkor is sikerült elrontanom az irányt, nem emlékeztem jól a referenciapontra, így újra ott kóvályogtam a 86-os főúton, és egyre biztosabb voltam benne, hogy valahol elrontottam a lehajtást. Ekkor már hosszabb útszakaszt hagytam magam mögött, mire teljességgel megbizonyosodtam róla. Fertőd felé haladva egészen biztos, hogy nem bóklásztam öngyilkos jelölt kerékpáros módjára a 86-oson. Ismételten visszafordultam, és újraterveztem az útvonalat. Ezúttal sikerült rálelnem a kerékpárútra, és egy megkönnyebbült sóhaj után lelkesebben haladtam Nick felé.

Rövid pihenő, és pár kép elkészítése után máris Uraiújfalu következett. Bár nem akartam, de ismét meg kellett állnom, pótolni a folyadékveszteséget. Uraiújfalu határában biztattam magam, hogy már nincs sok hátra, és muszáj innom, ha bírni akarom az utolsó két szakaszt. Nagy levegő után ismét nyeregbe szálltam. Igyekeztem kicsit erősebb tempót fogni. A nap már hanyatlott a nyugati határ felé, és nem tűzött olyan erősen, mint a déli időszakban. Viszonylag hamar elértem a Ragyogó hidat és Ostffyasszonyfát, mint a túra elején Uraiújfalut.

Azon gondolkodtam már órák óta, miért nem vettem valahol még valami plusz innivalót, mivel egyre jobban éreztem magamon a kiszáradást. A szám és a nyelvem taplószáraz volt. Ostffyasszonyfán lefékeztem a Coop bolt előtt, ám az pont abban a pillanatban zárt be, az Avia kúthoz meg nem volt kedvem bemenni. Innentől már úgy éreztem: Mindegy. Volt még egy kevés sportitalom. Lemondó sóhaj után folytattam az utamat, a következő pihenő Lánkapuszta közelében következett, akkor ittam meg a maradék italt. Innentől már csak egyetlen dolog vitt: A hit. Valamint a tudat, hogy nemsokára hazaérek. Ekkor már minden tagom fájt, alig tudtam már koncentrálni is. Felvillant többször is, hogy segítséget veszek igénybe (Stoppolok), ám végül ez elmaradt. Bármennyire is kimerült voltam, a magam erejéből akartam teljesíteni a túrát.

Miután elértem a 84-es főút Sárvárt elkerülő szakaszát, és kellő körültekintés után átgurultam rajta, kitört belőlem az öröm, és vidáman mondtam magamnak a kormányt csapkodva: Megcsináltam! Innentől már csak alig egy kilométer volt hátra hazáig. Azt meg már pár perc alatt letudtam.

Fizikailag és mentálisan elfáradva értem haza, de jó érzéssel. Azzal a tudattal, hogy képes vagyok ilyen túrák teljesítésére, és a legnehezebb pillanatokban is képes vagyok a legjobbat kihozni magamból. És ahogy a bejegyzés elején írtam, tuti, hogy ezt az útvonalat nem járom végig még egyszer ebben az életben. Miért? A prózai okot már leírtam korábban, most jöjjön egy kicsit bővebb indoklás, ami miatt ötször előbb járom végig a Somlóig vezető utat, mint ezt.

Az okok, ami miatt biztosan nem fogom végigcsinálni újra ezt a túrát, a következők:

• Alacsony forgalmú, rossz minőségű utak gondoskodnak a „szórakoztatásról”…
• A túraútvonalat jelző táblák nagyon kicsik, alig lehet észrevenni őket, sokszor a hagyományos irányjelző és egyéb táblák elterelik a figyelmet róluk.
• Az útvonal mentén nincs semmi érdekes látnivaló, emiatt az ember hamar bele tud fásulni a tekerésbe. Nincsenek referenciapontok, amikhez igazodni tudna.
• Kerékpáros pihenőhelyek teljes hiánya. Pihenő ott van, ahol az ember azt mondja.

Maga az ötlet alapvetően nem rossz, hogy kössük össze tavainkat kerékpáros útvonallal, viszont a megvalósítás (nagyon-nagyon-nagyon) messze van az ideálistól. Nem attól lesz jó valami, hogy fogunk egy halom táblát, kitesszük, és azt mondjuk: Erre tekerjetek! Itt nem zavartok senkit.

A Balatont nem tekertem körbe. Még. Viszont a neten bóklászva belefutottam nem egy olyan információba, hogy ott megvan hozzá a megfelelő infrastruktúra, ki van építve a Balaton-kör, vannak pihenő- és kiszolgáló helyek. Például vendéglátóhelyek, frissítőpontok és szervizek. Valamint ott van maga a Balaton és környezete kiváló látványelemként, vagy akár célként is. Mint Gömbkilátó, Szigligeti vár, Badacsony, és még lehetne sorolni. Egy jó túraútvonalhoz pont ilyen dolgok szükségesek, ezek növelik az élményt, az ember jobban tud koncentrálni.

Viszont a Kastélytól kastélyig „túraútvonal” esetében semmi ilyennel nem találkoztam, csak kietlen, sivár tájakkal és kisebb-nagyobb erdőkkel. Ez édes kevés az élvezetes túrához. Egy jó túra a felfedezésről szól, arról, hogy megismerjük az adott terület természeti és egyéb értékeit. Lásd: Országos Kéktúra útvonal. Az utak állapota miatt mindenképp olyan bringával kell nekivágni ennek a túrának, ami bírja a gyűrődést, és az úthibákat. Mert abból bőven akad. Így elvész a tekerés öröme és élvezete, mert folyamatosan figyelni kell. A legjobb, ha az ember a biztonság kedvéért előre megtervezi a túrát, feljegyzi, mely településeket érinti az útvonal, és nem az icipici táblákra hagyatkozik, mert akkor könnyen eltévedhet.

Mivel egyedül vágtam neki az útnak, így még jobban oda kellett figyelnem. A fizikai és a mentális terhelésre egyaránt. Nem volt egy könnyű menet, minden szempontból elfáradtam. Viszont az Esterházy kastély miatt megérte végigmenni az úton. Lehet, valamikor később végigjárom a Keszthelyig tartó szakaszt is, bár az is lehet, hogy nem. Még nem tudom.

Értem magát a célt, hogy két híres, nevezetes kastélyt kössünk össze kerékpáros útvonallal, vegyük rá az embereket a sportolásra, a mozgásra, viszont az eredmény nem olyan, amilyennek lennie kellene. Értem, hogy kitáblázni olcsóbb volt, mint feltérképezni az adott térségeket, és megkeresni a különböző kulturális, természeti értékeket, amiket meg lehet mutatni az embereknek. És persze így meg lett spórolva a kerékpárutak megépítésének a költsége, amihez ki tudja, milyen rombolást kellett volna végrehajtani.

Zárásként már csak annyit: A szándék jó, a két végpont szintén, ám a megvalósítás és a kivitelezés pocsék. Finoman fogalmazva… Elvész az élmény, amit egy ilyen túrának adnia kellene annak, aki belevág a teljesítésébe.

És hogy éreztem magam, miután hazaértem? Körülbelül úgy, mint Superman a Doomsday elleni összecsapás végén. Sokkal megterhelőbbnek éreztem, mint a Somló esetében, pedig itt nem voltak durva emelkedők, és még hegyet sem kellett másznom. Bár lehet, az előzőnapi kétórás túrám is hozzájárult a dologhoz, amikor a környéken csavarogtam egyet jó kis tájfotók készítésének reményében.