A hosszú hétvége folyamán három túrát teljesítettem. Két rövidebbet, és egy hosszabbat. A hosszabb túrát már közel tíz évvel ezelőtt kitűztem célul, csak olykor közbeszólt a bizonytalanságom, hogy képes vagyok-e rá, valamint a lustaságom. Mindig tologattam, olykor el is feledkeztem róla, ám pár hete ismét felötlött bennem, hogy ideje lenne teljesíteni. Végül a hosszú hétvége folyamán rászántam magam, és elindultam a kb. 53 km-es túrára. Előtte szépen megterveztem az útvonalat az útvonalterv.hu weboldalon, és memorizáltam a településeket, amiket a túra közben érinteni fogok. Ez eddig mind szép, és jó. Voltam annyira nagyképű, hogy azt gondoltam, jóval hamarabb a végére érek, mint ahogy a weboldal az általam megadott települések alapján kalkulálta. Nem így történt.

A bringa állapota megfelelő, az időjárás kellemes, megvan az energiaszintem is hozzá. És szépen elstartoltam valamivel délután egy óra után. Lekanyarodtam jobbra, Ostffyasszonyfa irányába. Fogtam egy jó kis tempót, és a hátszelet, valamint az út lejtéseit kihasználva gyorsan haladtam az első szakaszon. Viszonylag rövid idő alatt elsuhantam Lánkapuszta mellett, majd nem sokkal később már a Pannónia Ringet hagytam magam mögött.

A Pannónia Ring után pár km-rel később már Ostffyasszonyfa következett. Ott beiktattam néhány perces pihenőt, és készítettem pár képet, majd folytattam az utamat Csönge irányába. A lejtős kanyarnak köszönhetően jó lendületet tudtam venni, ami megkönnyítette a tekerést Alig néhány perc múlva már Csönge határában voltam, onnan készítettem egy képet a falu templomáról. Csöngét hamar magam mögött hagytam, a következő állomás Kenyeri volt. Viszonylag hamar elértem ide is, köszönhetően a hátszélnek és az út folyamatos, kisebb lejtéseinek. Ez tette lehetővé, hogy a tervezett túra első harmadát relatíve gyorsan, kicsivel több, mint egy órával az indulás után már magam mögött tudtam.

Kenyeriben a táblák jelzésének megfelelően Celldömölk irányába fordítottam a bringámat. Innentől érezhetően nehezebbé vált a dolgom. Bár szemmel nem lehetett látni, de az út folyamatosan emelkedett, pluszban a szél is felerősödött, ami a kanyaroktól függően hol oldalszélként, hol szembe szélként jelentkezett. A Kenyeritől Vönöckig tartó szakasz volt a legkietlenebb, és a túra leghosszabbnak tűnő része. Nagy részt erdős területek mellett haladtam el, időnként szakította csak meg egy-egy mező, vagy tisztás terület. Ezen a szakaszon már kezdtem érezni a fáradtságot. Azt hittem, sose jutok el Vönöckig. Viszont a gondolat, hogy esetleg visszaforduljak, nem fordult meg a fejemben. Számítottam rá, hogy lesz holtpont a túra során. A lelkesedésem akkor kapott új erőre, amikor megpillantottam az első emberi létesítményt Vönöck felé haladva, majd kicsivel később elértem a falu határát is.

Vönöckön egy rövidebb pihenőt tartottam, készítettem néhány képet, majd folytattam tovább az utamat a tervek szerint. Mivel se telefon, se óra nem volt nálam, csak a fényképezőgépeimre bízhattam magam, hogy megközelítőleg megállapítsam, mennyi az idő. Viszonyítási alapnak ez is jó volt, hogy tudjam, körülbelül hogyan állok idővel az útvonalterv.hu által kalkulált időtartamhoz képest. Mivel a túra első harmadát relatíve gyorsan tudtam teljesíteni, ezért nyertem valamennyi időt, így a számításaim alapján a 3 óra 42 perces tartamon belül voltam.

Vönöckről továbbindulva a falu határában található leágazásnál megálltam egy rövid időre, és azon gondolkodtam, merre kell tovább mennem. Kemenessömjén, vagy Celldömölk irányába. Ezen a ponton dőlt el, hogy a tervezetthez képest kicsivel hosszabb lett a túra, mert az eredeti terv szerint nem Celldömölk, hanem Kemenessömjén irányába kellett volna továbbhaladnom. Én viszont Celldömölk mellett tettem le a voksomat. Ennek a tévedésnek „köszönhetően” Kemenesszentmárton határában kötöttem ki, ott ismét sikerült megzavarnom magam, és elindultam Mersevát irányába, abban a hiszemben, hogy az az út vezet majd el a Celldömölk határában található kőolajtárolók mellett. De néhány perc múlva leesett a tantusz, hogy rossz az irány, és visszafordultam, majd áthaladtam Kemenesszentmártonon, végül kiértem Celldömölk határába a Pápa felé vezető útra.

Eredetileg úgy számítottam, hogy Kemenesmihályfa érintésével a Celldömölk és Tokorcs közötti útra érek ki. Mikor szembesültem a tévedésemmel, vettem egy nagy levegőt, próbáltam nagyobb tempót fogni, és gyorsan áthaladni Celldömölkön, hogy minél hamarabb Sárvár irányába haladhassak tovább. Azért pár percre megálltam Celldömölk határában, és lőttem néhány képet az útról, és a tárolókról, ahol eredeti terveim szerint végig kellett volna haladnom.

Innen kezdődött a túra harmadik, egyben legnehezebb szakasza, amit már jól ismerek, hiszen az évek folyamán többször megjártam. Éreztem, hogy fokozódik a fáradtság, és a szél erősödése is tovább nehezítette a dolgomat, valamint a folyamatosan emelkedő út is leküzdendő problémaként állt előttem. Innen már nem volt értelme föladni, menni kellett tovább. Beletenni a szívet és a lelket, hajtani a pedált, feszíteni az izmokat, hogy haladni tudjak.

Celldömölktől már a jól ismert települések következtek. Tokorcs, Nagysimonyi, Sitke. Mivel egyre jobban fáradtam, mindegyik település határában megálltam 1-2 percre, hogy erőt tudjak gyűjteni a folytatáshoz. A folyamatosan emelkedő út bizony kivette az erőt belőlem, pedig ekkor még hátra volt a túra leggyilkosabb szakasza, a Hercseg hegyre vezető kanyargós út. Jelentősen emelkedik, így nagyon sok energiabefektetést igényel, hogy az ember felérjen a tetejére. Váltós bringával nem állít különösebb akadályt az ember elé, viszont váltó nélküli, kontrafékes biciklivel bizony oda kell tennie magát az embernek. Egész testemmel nekifeküdtem a pedáloknak, hogy a meredek úton fel tudjak kapaszkodni. Ahogy egyre magasabbra értem, úgy lassult a tempóm, míg végül sikerült feljutnom a hegy tetejére. Egy megkönnyebbült sóhaj után már fellélegezve ösztökéltem magamat és a bringámat nagyobb tempóra, főleg a kisebb, lejtős szakaszokon. Igyekeztem visszanyerni azt az időt, amit apróságok miatt elvesztegettem.

A Hercseg hegy után már nem volt semmilyen jelentős kihívást tartogató emelkedő. Ráálltam egy lendületes tempóra, és hagytam, hogy a szívem vigyen hazáig. Az utolsó 2 kilométer már gyerekjáték volt. Az utolsó képet már Sárvár-Hegyközség határában lőttem, az indulás után körülbelül 3 és fél órával. Onnan meg már csak alig pár perc volt a hazaút.

Megérte végigcsinálnom. A kihívás miatt. És a tagjaimban jelentkező kellemes fáradtság tudatta, milyen komoly izommunkát végeztem egész úton. Voltak holtpontok, de le tudtam küzdeni őket, és lelkileg feltöltődve értem haza. A tudat miatt, hogy képes voltam egy komoly túrát teljesíteni. Még akkor is, ha hosszú ideje jegeltem ezt az útvonalat. Nem mások, hanem magam miatt vágtam neki, kíváncsi voltam, mire vagyok képes, tudom-e rövidebb idő alatt teljesíteni, mint ahogy a megadott települések alapján az útvonalterv.hu kikalkulálta. A válasz: Igen. Még ha csak néhány perccel is, de hamarabb értem haza, mint ahogy az oldal kikalkulálta. Ahol lehetett, tempósra vettem a sebességet, ahol kellet, visszafogtam magam, és arra koncentráltam, hogy ne merüljek ki túl hamar. És bizony a néhány perces pihenőkre is szükség volt.

Összegzésként: ez egy jó kihívás, élvezetes túra volt, minden nehézsége ellenére.